Kritikák

Vissza

Kukorelly Endre: Erős rajzolás

Tettamanti Béla képeihez, Kiállításnyitásra, Pécsi Galéria, 2006

Itt bizony szép tempósan, semmi kapkodás, olvasni muszáj. És nincs szükség (más nyelvre) lefordítani, ami nem kis előny. Írók komoly hendikeppel bírnak képzőművészekhez képest, aki Arany Jánosból óhajt bármit is, legyen magyar. Sőt, akkor magyar, másként föl se merül benne Aranyozni. Ha Hölderlint olvasol, légy német: tudj úgy, tudd azt németül, mint a németek, tehát válj azzá. Vagy majdnem, és akkor majdnem azt kapod. Ez a Tettamant-féle kép-olvasási javaslat amúgy kissé kiment a divatból, festők, hogy frivolan fogalmazzam, leálltak a mondanivalóval. Amivel egyet is lehet érteni, általában meglehetősen bosszantó, ha valakinek mondanivalója támad, valamit nagyon el akar nekem magyarázni, mert hát ugye kinek nincs, nagyjából ugyanúgy volnánk eleresztve, ami a mondanivalót illeti. Persze általában semmi sincs, konkrétan szoktam bosszankodni, és előfordul, hogy nem. Tettamantinál nem. A helyzet az, hogy ennek a művésznek folyton ötletei akadnak, elborít az ötleteivel, kifejezetten mondanivalója van, és, mese van, el is mondja neked. Igazi digósan sokat-beszélő típus, viszont nem ül rád vele, nem nyom le, nem préseli beléd, csupán rendkívül előzékenyen mintegy fölkínálja. Fölkér. Viszont korántsem elégszik meg az egészet átfogó pillantással: részletez, részletes, a részletekben lakozik. Beszél, ha (majdnem úgy folytattam, meghallgatod) odanézel, és csupán amíg nézed, olyan mélységben, azzal az intenzitással, ahogy beállítod hozzá - saját magad. Annyi csak, hogy rá tud venni az olvasásra, sőt az újraolvasásra, szinte kalkulál vele, hogy visszakanyarodsz megnézni megint, és látszik rajta, valahogy meglátszik a képeken, mennyire tetszik neki, ha tetszik neked. Ámde ezzel mindannyian így vagyunk: azért csinálja. Gondolom, mert én azért csinálom.

Tettamanti ugyanis, mondhatni, novellisták, sőt költők módszerével dolgozik. Szövegei fordulatosak és nagyon sűrűek. Nem tudom (eldönteni), sűrítettek-e: néha igen, ebből a megjegyzésből pedig kitűnhet, a levegősebb, áttetszőbb-áttekinthetőbb, egyszerűen az egyszerűbb rajzok jobbak. Mindenképp jobban tetszenek, bár lehet, hogy el vagyok rontva, túlgyorsultam én is. Éles, pontos, groteszk, viccesen halálkomoly képek, olykor színez, amikor nem színez, akkor is színes. És, ez nem lesz valamiféle esztétizálás, az egész valamiként kedves. Helyes, bájos, mindenképp kedves rajzok, egyrészt látszik, hogy Tettamantinak van kedve, ami nagyon helyes, másrészt meg, hogy van kedve kedvet csinálni. Ami még helyesebb, satöbbi. És persze, mint kelleténél nem lilább költők és novellisták, erősen publicisztikai is, nem magánbeszéd, a publikumhoz szól, folyamatosan előkerülő és a diskurzusba tartandónak ítélt témáit az újságíró szorgalmával, biztos némi teljesítménykényszerben is hozza. Vegyük például a kissé szigorúan hangzó nevű Lapzárta kisasszonyt, közös múzsánkat, ahogy látszólag fenyegetően, mindenképp szélsebesen közeleg, és, csodák csodája, rávesz minket szinte mindenre. Arra mindenesetre, hogy a soha be nem fejezhető mégiscsak befejeztessék.

Annyi személyes talán megengedhető még, hogy én dolgoztam Tettamanti Bélával. Az együttdolgozás talán túlzás, rajzolt a verseimhez, legkevesebb tehát, hogy írok a rajzaihoz. Remélem, nem elé, nem áll a szöveg a rajz elé. Kiállítást megnyitni, amúgy is, lássuk be, ebben van némi, a kelletnél lilább költői túlzás, sőt félreértés. Mert hogy mit nyíljon?, mi is nyíljék? Nyitódik úgyis magától, a képek mintegy magukat nyitják ki annak a számára, aki belemegy a játékba, és hajlandó rendesen odanézni. És nem ide, mert például most is, ahelyett, hogy a rajzokat böngésznék, engem figyelnek. No de ez majd mindjárt abba lesz hagyva.