Kritikák

Vissza

Parti Nagy Lajos: A kéz szeme

Kempinski Galéria, kiállításmegnyitó, 2010. november

Hölgyeim és uraim, eszemben sincs elfogulatlannak tűnni, Tettamanti Béla itt látható és itt nem látható munkái igen közel állnak hozzám, őt magát nagyszerű, originális művésznek tartom, aki festőként is megmarad rajzolónak. Festményeinek különösségét is ez adja, hogy a festőben ott a rajzoló, és fordítva, valahogy úgy, a saját mesterségemből véve a példát, ahogy a költő íróként is költő, az egyik nem több, a másik nem kevesebb, sőt még másnak is leginkább tecbnikai értelemben nevezném. Vannak persze arány-dilemmák, más a tér, az anyag, a vastagság, más a bíbelődés, mások a tanultságok és a reflexek, szóval kicsit máshol van az a bizonyos Kosztolányi-féle írásbütyök, de a kéz ugyanaz, az éles látás, a csúfondáros szelíd tekintet, a kéz szeme ugyanaz, Tettamanti, ha akarna se tudna kibújni a bőréből.

Minden gesztusa, minden alakulása és változása azt mutatja, nem is akar. Az a gyanúm, ha egy lovasszobor tömegű nyers márványtömb előtt vésőt és kalapácsot nyomnának a kezébe, abból is Tettamanti-mű lenne, szarkasztikus, elegáns, evidensen enigmatikus, eschernyő - sch-val - és varrógép véletlen találkozása lenne a műtőasztalon, a nyerítést pedig rábízná a közönségre.

Természetesen attól, hogy a kéz ugyanaz, még minden művésznek megvan a maga műnemi kályhája - közbevetőleg: a kályha nem kaptafa -‚ és ez a kályha Tettamantinak a vonal, isten áldja a képzavart.

A képzavart, meg persze a Tettamanti-féle képalkotást, látást, módszert, amivel s ahogyan az eddig hallottakat - például az eddig hallottakat - a maga világába átemelné, mint motívumokból megrajzolná a hangsúlyozottan bőrös vonal-kályhát, ahogy kaptafákkal fűti önmagát, mely kaptafákból aztán újabb vonalak leendenek, abból újabb eltüzelhető kaptafák, miközben, hagyjuk az allegóriát, csizmák kerülnének az asztalra, ha úgy tetszik a márvány lovasszoboréi, ez a harc lesz a véső, kalapácsocsi, és így tovább.

Nos, ez a tovább, ami igazán érdekes, az a fázis, amikor már elfogy a lefordíthatóság, nincs közvetlen megfelelhetés, van viszont egy újabb tettamantis fordulat, egy eit és fölrepítő ötlet, egy váratlan, mélyen emberi görbület a tükrön, illetve a tisztelt orrunkon, mint azt Gogoltól tudjuk, bár sosem volt érkezésünk eléggé megtanulni.

Tettamantiról két dolgot nem gondoltam soha, azt, hogy illusztrátor, és azt, hogy karikaturista. Noha újságokból ismertem az odaszánt, odamárkásodott munkáit, Andrasew Iván találmányával „graficista” tevékenységét, az első pillanattól világos volt, hogy bár betölti mindkét kategóriát, a legnagyobb jóakarattal is kilóg onnan, s hogy ez a kilógás, ez a befoghatatlanság egyik legfőbb jellemzője.

Magányos cowboy a senki földjén, mely mindenkié.

Régóta látom rajzait az írásaim közelében, évek óta a közvetlen közelükben is. Van szerencsém tehát együtt dolgozni vele, mindenekelőtt a Népszabadságban, noha, hálistennek, ez külön-külön munka, én elküldöm a szöveget, ő rajzol hozzá, avagy rajzol az apropójából, de nem illusztrálja, nem karikaturizálja - ámbár nyilván van e két széttömegtermelt, lestrapált fogalomnak olyasmi jelentése, ami büszkén és örömmel vállalható. Ha van, Tettamanti azon kevesek közé tartozik, akik e jelentést megteremtették, és, hogy úgy mondjam, saját hajuknál fogva tartják a föld fölött.

Megmondom őszintén, számomra eléggé magától értetődő ez a mi együttműködésünk, s azon sem csodálkozóm, hogy a munkáink szeretik egymást. Egyaránt hegylakók, a Groteszk-hegység lakói. Témánk, az ember, mint virtigli sárkányfog-vetemény, s az ország, Isten kalapjának egyre sajátosabb bokrétája, az utcán hever, és nem fogy ki belőlünk, noha fordítva ezt már nem merném mondani.

Tettamanti munkáit leírni nem nagyon lehet, írni róluk viszont nagyon jó. Minden képe úgy viselkedik, mintha mi sem lenne nála egyszerűbb. Mintha sebbel-lobbal agyon lehetne nézni, mintha ki lehetne színi belőle a jelentést, a mondanivalót, az üzenetet. Ránéz az ember, például a remek biciklis akrilképére, és akarva-akaratlan elkezdi „megfejteni”, előveszi a problémamegoldó énjét, hogy igen, teljesen világos, mi van itt megrajzfestve, mi, emberek hajtjuk a biciklit ugyebár, ami kb. az élet, rohanás, hajtás, stb., és ugye a lánc vagy mi, transzmissziós szíj, csettenve és nyalintva átmegy a mi fejünkön is, ami azt jelenti, hogy a bicikli is hajt minket, ez pedig azt jelenti, hogy... hogy mi hajtjuk minket, meg hogy, mittudomén, mindenki szem a láncban, azaz, minden mindennel összefügg, s így mindegyik determinált, hogy a quasi családtag József Attilát is idelopjam, szóval van a fejem, foglalja össze az ember, e harmadik kerék, amit hajtanom kell, mint akinek nincs ki a negyedik, mert különben nem hajt engem, és így tovább, s miközben egyre közelebb kerülök a képhez, egyre inkább rájövök, hogy ama egy jelentés, pláne megfejtés helyén egész szövédéke, küllőzete van az értelmezéseknek, mind az, és egyik sem az. Szóval, ha csupán nézem, akkor értem, de ha le akarom fordítani, elszáll, félremegy, picit elhúzza a szájat. És neki, mármint a képnek van igaza.

A Tettamanti-mű olyan, mint valami organikus, hús-vér ördöglakat, amelynek nem megfejtése van, nem szájbarágata, hanem nézete. Sejtelme és sugallata. Titka van, amit együtt közelítget a néző és a rajzoló. És nem tudom, mikor ki jut közelebb. Ezért nem keresztrejtvény, nem tréfa, hanem műalkotás, amiben persze nem ismerünk tréfát. Ha humoros, ha nem.

Egyébként humoros. Amitől a nyársatnyelt magyar művészet-értés rögtön megzavarodik, kapaszkodókat keres, heherészget, s az egészet legjobb esetben is bezárja a karikatúra, esetleg a szatíra brossúraillatú kalickájába. Aki kilóg és/vagy kinövekedik onnan, azzal nem tud mit kezdeni. De ez legyen a művészet-értés baja.

Hölgyeim és uraim, amit a Kempinski Galéria falain látnak, az látszólag csupa aha-élmény, csupa hétköznapi ötlet, kézenfekvőség, evidens együttállás. Minden eleme ismerős, megláthattam volna a való világban én is, Önök is. De hát nem láttam és nem látták, így van ez, vannak a látók és vannak a nézők. Nézzék hát meg, nézzék meg jól, szeretni fogják. A kiállítást ezennel megnyitom.